2011.10.05. - Szu­per­nó­va-ku­ta­tá­sért járt a fi­zi­kai No­bel-díj 2011-ben

A 2011-es fi­zi­kai No­bel-dí­jat há­rom, szu­per­nó­va-ku­ta­tás­sal fog­lal­ko­zó csil­la­gász­nak ítél­te a stock­hol­mi bi­zott­ság. Az ő ered­mé­nye­ik ve­zet­tek el ah­hoz a fel­is­me­rés­hez, hogy az Uni­ver­zum gyor­sul­va tá­gul.

A há­rom dí­ja­zott Saul Perl­mut­ter (The Su­per­no­va Cos­mo­logy Pro­ject, Law­ren­ce Berke­ley Na­ti­o­nal La­bo­ra­to­ry and Uni­ver­sity of Ca­li­for­nia Berke­ley, CA, USA), Bri­an P. Sch­midt (The High-z Su­per­no­va Se­arch Team, Aust­ra­li­an Na­ti­o­nal Uni­ver­sity, Wes­ton Cre­ek, Aust­ra­lia) és Adam G. Ri­ess (The High-z Su­per­no­va Se­arch Team, Johns Hop­kins Uni­ver­sity and Space Te­lesc­ope Sci­en­ce Ins­ti­tu­te, Balt­imo­re, MD, USA). Az el­is­me­rés, il­let­ve a díj­jal já­ró 10 mil­lió svéd ko­ro­nás pénz­ju­ta­lom fe­le arány­ban Perl­mut­tert, ne­gyed-ne­gyed arány­ban pe­dig Sch­mid­tet és Ri­esst il­le­ti. A név­sor ab­ban az ér­te­lem­ben nem le­het meg­le­pe­tés, hogy a trió a most dí­ja­zott ku­ta­tá­so­kért 2006-ban már el­nyer­te a szin­tén rend­kí­vül ran­gos Shaw-dí­jat. (Perl­mut­te­rék­kel öt­re nőtt azok szá­ma, akik a Shaw-díj után a No­bel-dí­jat is meg­kap­ták.)

Perl­mut­ter 1988-ban, míg Sch­midt 1994-ben hoz­ta lét­re cso­port­ját, me­lyek cél­ja a tá­vo­li szu­per­nó­vák ku­ta­tá­sa, ezen ke­resz­tül pe­dig az Uni­ver­zum jobb fel­tér­ké­pe­zé­se volt. Ri­ess ez utób­bi ku­ta­tó­cso­port­hoz csat­la­ko­zott, mely­ben az­tán a ké­sőb­bi­ek­ben meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet töl­tött be. A ki­lenc­ve­nes évek csil­la­gá­sza­ti tech­ni­kai fej­lő­dé­se (Hubb­le Űr­táv­cső, egy­re na­gyobb föl­di te­lesz­kó­pok, egy­re na­gyobb és ér­zé­ke­nyebb CCD lap­kák) egy­re jobb és jobb mi­nő­sé­gű ész­le­lé­se­ket ered­mé­nye­zett, me­lyek az­tán 1998-ban az ad­di­gi koz­mo­ló­gi­át alap­ja­i­ban meg­ren­ge­tő fel­is­me­rés­hez ve­zet­tek: az Uni­ver­zum gyor­sul­va tá­gul!

Saul Perl­mut­ter, Adam G. Ri­ess és Bri­an P. Sch­midt a 2006-os Shaw-díj át­vé­te­le után.
[Wi­ki­pe­dia]

A ku­ta­tó­cso­por­tok Ia tí­pu­sú szu­per­nó­vá­kat vizs­gál­tak. Eb­ben az eset­ben a rob­ba­nás egy ket­tős rend­szer idős, el­fej­lő­dött, kom­pakt tag­já­nak (és ter­mé­sze­te­sen a kí­sé­rő­jé­nek) a sor­sát pe­csé­te­li meg vég­leg. Ezen ob­jek­tu­mok tö­me­ge a ka­tak­liz­ma előtt a Na­pé­val mér­he­tő össze, mé­re­tük azon­ban csak ak­ko­ra, mint a Föl­dé. Az exp­ló­zió ter­mé­sze­té­re vo­nat­ko­zó el­mé­le­tek sze­rint min­den Ia tí­pu­sú szu­per­nó­va-rob­ba­nás gya­kor­la­ti­lag ugyan­úgy zaj­lik, a köz­ben fel­sza­ba­du­ló ener­gia - ami elég le­het az ob­jek­tum­nak ott­hont adó tel­jes ga­la­xis fé­nyé­nek át­me­ne­ti túl­ra­gyo­gá­sá­hoz - is ugyan­ak­ko­ra, ezért ezek a rob­ba­ná­sok mint­egy vi­lá­gí­tó­to­rony­ként vi­sel­ked­nek: mi­vel a ma­xi­má­lis fé­nyes­ség ugyan­ak­ko­ra, ezért a lát­szó fé­nyes­ség­ből a tá­vol­ság­ra le­het kö­vet­kez­tet­ni. Az Ia tí­pu­sú szu­per­nó­vák fon­tos sze­re­pet ját­sza­nak az ún. koz­mi­kus tá­vol­ság­ská­la ka­lib­rá­lá­sá­ban, így az egész Vi­lág­egye­tem mé­re­té­nek meg­ha­tá­ro­zá­sá­ban, ezért szok­ták őket a szten­derd gyer­tya el­ne­ve­zés­sel is il­let­ni.

Ku­ta­tá­sa­ik so­rán a két cso­port azon­ban öt­ven­nél is több olyan Ia tí­pu­sú szu­per­nó­vát ta­lált, me­lyek hal­vá­nyabb­nak bi­zo­nyul­tak, mint aho­gyan az az el­mé­le­tek alap­ján vár­ha­tó lett vol­na, ezt pe­dig az Uni­ver­zum gyor­su­ló tá­gu­lá­sá­nak je­le­ként ér­té­kel­ték. Mint min­den alap­ve­tő­en új fel­is­me­rés­nél, ter­mé­sze­te­sen eb­ben az eset­ben is szá­mos po­ten­ci­á­lis csap­da állt a ku­ta­tók előtt, a tu­do­má­nyos kö­zös­ség ké­tel­ke­dé­sét azon­ban tu­laj­don­kép­pen el­osz­lat­ta az a tény, hogy a két cso­port egy­más­tól füg­get­le­nül ju­tott ugyan­ar­ra a meg­döb­ben­tő kö­vet­kez­te­tés­re.

Az Uni­ver­zum tá­gu­lá­sá­nak fel­is­me­ré­se las­san már egy év­szá­za­dos ered­mény. Az el­mé­let sze­rint az ex­pan­zió 13,7 mil­li­árd év­vel ez­előtt in­dult, a kez­dő­pon­tot pe­dig az Ős­rob­ba­nás (Big Bang, Nagy Bumm) je­lö­li ki. Hosszú év­ti­ze­de­kig úgy gon­dol­ták, hogy a tá­gu­lás üte­me a gra­vi­tá­ció mi­att las­sul, így az ex­pan­zió va­la­mi­kor le­áll, il­let­ve össze­hú­zó­dás­ba for­dul, ami szin­tén sok mil­li­árd év múl­va a "Nagy Reccs"-ben vég­ző­dik, az­tán ki tud­ja... Az a meg­le­pő fel­is­me­rés, hogy a tá­gu­lás nem hogy, nem las­sul, ha­nem ki­fe­je­zet­ten gyor­sul, per­sze egy­ál­ta­lán nem fest szebb és bol­do­gabb jö­vőt a Vi­lág­egye­tem elé: az új kép­ben előbb-utóbb min­den ato­mi, majd szub­a­to­mi ré­sze­i­re sza­kad, aho­gyan "a tér­idő szö­ve­te el­kezd szét­ha­sad­ni"...

A gyor­su­ló tá­gu­lás haj­tó­ere­jé­nek az ún. sö­tét ener­gi­át gon­dol­ják. Az el­ne­ve­zés azért is ta­lá­ló, mert a jel­ző­jén kí­vül egy­elő­re sem­mi mást nem tu­dunk ró­la. Lé­te - amit egyéb­ként so­kan két­ség­be is von­nak - és ter­mé­sze­te a mo­dern fi­zi­ka egyik leg­na­gyobb rej­té­lye, bár­mi­lyen ér­de­mi elő­re­lé­pés ezen a te­rü­le­ten min­den bi­zonnyal szin­tén No­bel-díj­jal ke­cseg­tet.

For­rás:

• No­bel­pri­ze.org