2011.07.19. - Évfordulós képek a Neptunuszról

A Neptunusz 2011. július 12-én az űr ugyanazon pontjára érkezett, ahol 1846-ban felfedezték, azaz egy neptunuszi év telt el azóta. Az esemény kapcsán új felvételek készültek a bolygóról a Hubble Űrteleszkóppal.

A Naprendszer legtávolabbi nagybolygóját a német Johann Gottfried Galle fedezte fel 165 évvel ezelőtt, 1846. szeptember 24-én, egy csapásra megduplázva ezzel a Naprendszer méretét. A bolygó átlagos naptávolsága 4,5 milliárd kilométer, 30-szorosa a Nap és a Föld közötti közepes távolságnak, a csillagászati egységnek. Az óriási méretű pályát a gázóriás 165 év alatt járja be, azaz a felfedezésétől számítva mostanáig tartott egy teljes kör megtétele. A bolygó forgástengelyének dőlése 29°-os, azaz nagyon hasonló a földéhez, így ott is vannak évszakok, a keringési időnek megfelelően azonban ezek hossza mintegy 40 év.

A Hubble Űrteleszkóp által az "évforduló" tiszteletére 2011. június 25/26-án készített új felvételekről megállapítható, hogy a 16 óra körüli tengelyforgási idejű bolygón most több felhő van, mint néhány évvel ezelőtt. Akkor főleg a déli féltekén voltak megfigyelhetők, mostanra azonban a felhőzet aktivitása az északi féltekére tevődött át, ahol most kora nyár van, míg délen a tél kezdődött el. A légkörben található sok metán elnyeli a hosszabb hullámhosszúságú, vörös színű fényt, ennek hiánya okozza a bolygó jellegzetes kék színét. A felhők pedig azért rózsaszínűek, mert visszaverik a közeli infravörös sugárzást. A Neptunusz magja és a körülbelül -160 °C-os felhőtető közötti nagy hőmérsékletkülönbség instabilitásokat hozhat létre az atmoszférában, ez pedig az időjárás nagyléptékű változásait okozhatja.

A Hubble Űrteleszkóp WFC3 kamerájával 2011. június 25/26-án a Neptunuszról készült felvételek. A képek közti különbség durván 4 óra, így a négy felvételen a körülbelül 16 órás tengelyforgási periódusú bolygó teljes egészében megfigyelhető. A légkör jellegzetes alakzatai a metánjégből álló, nagy magasságban elhelyezkedő felhők.
[NASA, ESA, Hubble Heritage Team (STScI/AURA)]

A Neptunusz felfedezésének története kalandos história. Létének megsejtéséhez az Uránusz vezetett el, melyet 1781-ben fedezett fel Sir William Herschel és a nővére, Caroline. Nem sokkal az azonosítás után Herschel észrevette, hogy a bolygó keringésében eltérések figyelhetők meg a newtoni gravitációs törvényen alapuló számítások által előrejelzetthez képest. A francia Alexis Bouvard már 1821-ben felvetette, hogy az ún. perturbációkat egy még távolabbi bolygó gravitációs hatása okozza. Húsz évvel később a francia Urbain Le Verrier és az angol John Couch Adams az Uránusz pályaháborgásai alapján már azt is kiszámították, hol kellene keresni a zavaró bolygót. Le Verrier elküldte az eredményeit a berlini obszervatórium igazgatójának, Johann Gottfried Galle-nak, aki 1846. szeptember 23-ról 24-ére virradó éjszaka meg is találta a keresett bolygót a Le Verrier által előrejelzett pozíciótól mindössze 1 fokra a Vízöntő csillagképben. A felfedezést a newtoni elmélet nagy sikereként ünnepelték. (A sztori természetesen sokkal bonyolultabb annál, mint ahogyan az előbbi néhány mondatban összefoglaltuk. Lényeges részét képezi például a Le Verrier és Adams közötti elsőség kérdése, illetve az, hogy valójában mennyire volt a számításoknak, illetve a véletlennek köszönthető a Neptunusz felfedezése.) Nem Galle volt azonban az első, aki látta a Neptunuszt. 1612 decemberében a Jupiter és a holdjai észlelése közben Galilei is rögzítette a naplójában, de csillagként. Egy hónappal később, 1613 januárjában pedig azt jegyezte fel, hogy elmozdult a többi csillaghoz képest. Ennek ellenére sohasem azonosította bolygóként, és úgy tűnik, nem is követte, így elszalasztotta az első, szabad szemmel nem látható planéta felfedezésének lehetőségét.

A Neptunusz binokulárral vagy kisebb teleszkóppal már megfigyelhető a Vízöntő csillagképben, közel a Bak határához.

Forrás:

• STScI-2011-19