Víz a Nap­rend­szer­ben

A Föl­dön a leg­gya­ko­ribb ve­gyü­let a víz. Boly­gónk fel­szí­né­nek het­ven szá­za­lé­kát bo­rít­ják óce­á­nok, ten­ge­rek, s lé­te­zé­sünk­nek is alap­ve­tő fel­té­te­le a ki­sebb arány­ban, de még min­dig óri­á­si mennyi­ség­ben je­len­lé­vő édes­víz. A ma leg­in­kább el­fo­ga­dott el­mé­let sze­rint nem csak az élet fenn­tar­tá­sá­ban, de ke­let­ke­zé­sé­ben is meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szott a víz, hi­szen el­ső csí­rái a föl­di ős­óce­á­nok kel­le­mes kör­nye­ze­té­ben je­len­het­tek meg.

1. áb­ra A NA­SA Hubb­le Space Te­lesc­ope (HST) mo­za­ik­fel­vé­te­le az Ori­on-köd­ről. A köd ma is ak­tív csil­lag­ke­let­ke­zé­si te­rü­let. (NA­SA/STS­cI)

A mo­dern csil­la­gá­szat és űr­ku­ta­tás esz­kö­ze­i­nek fel­hasz­ná­lá­sá­val ezen él­te­tő elem­nek a nyo­ma­it egy­re több he­lyen ta­lál­juk meg nem csak szű­kebb ha­zánk, a Nap­rend­szer boly­gó­in és hold­ja­in, de tá­vo­li csil­la­gok kö­rül is. Ezek a fel­fe­de­zé­sek ala­pot ad­hat­nak azon fel­té­te­le­zés­hez, hogy az élet ál­ta­lunk is­mert for­má­ja ta­lán nem csak a Föl­dön lé­tez­het, ha­nem ki­ala­kul­ha­tott má­sutt is. Ter­mé­sze­te­sen nem a leg­ma­ga­sabb ren­dű, ér­tel­mes élet­for­mák­ra kell azon­nal gon­dol­nunk, egy­elő­re elé­ged­jünk meg csak a leg­egy­sze­rűbb mik­ro­or­ga­niz­mu­sok eset­le­ges lé­te­zé­sé­vel. Az űr­szon­dák - el­ső­sor­ban di­rekt - fel­vé­te­lei alap­ján a Nap­rend­szer­ben sok he­lyütt ta­lál­tak már víz­jég je­len­lé­té­re uta­ló nyo­mo­kat, de az élet egy­ko­ri, il­let­ve mai pri­mi­tív fo­má­i­nak lé­te­zé­se szem­pont­já­ból leg­ígé­re­te­sebb he­lyek a Mars és a Ju­pi­ter Eu­ró­pa ne­vű hold­ja. Ugyan­ak­kor az Eu­ró­pai Űr­ügy­nök­ség (ESA) Föld kö­rül ke­rin­gő, inf­ra­vö­rös tar­to­mány­ban mű­kö­dő mes­ter­sé­ges hold­já­ra (Inf­ra­red Space Ob­ser­va­to­ry, ISO) sze­relt mű­sze­rek­kel a Sza­tur­nusz leg­na­gyobb hold­já­nak, a Ti­tán­nak lég­kö­ré­ben is ki­mu­tat­ták a víz­gőz je­len­lé­tét. Ez utób­bi tény né­mi­leg meg­le­pő, mert az ed­di­gi el­kép­ze­lé­sek sze­rint a Ti­tán elég hi­deg ah­hoz, hogy raj­ta a víz csak fa­gyott for­má­ban lé­tez­hes­sen. Az ISO mé­ré­se­i­nek elem­zé­sé­vel víz­gőz nyo­mát tud­ták ki­mu­tat­ni tá­vo­li szü­le­tő vagy ép­pen hal­dok­ló csil­la­gok kör­nye­ze­té­ben, a csil­lag­kö­zi tér­ben, de olyan, csil­la­gá­sza­ti szem­pont­ból eg­zo­ti­kus he­lye­ken is, mint az Ori­on-köd (1. áb­ra). Itt a meg­fi­gye­lé­sek sze­rint fi­a­tal csil­la­gok szom­széd­sá­gá­ban olyan ka­pa­ci­tá­sú "ve­gyi üze­mek" mű­köd­nek, me­lyek­ben na­pon­ta az egész föl­di víz­mennyi­ség hat­van­szo­ro­sa ter­me­lő­dik, ezért ilyen te­rü­le­tek vizs­gá­la­ta fon­tos le­het a nap­rend­szer­be­li víz ere­de­té­nek tisz­tá­zá­sá­ban is. Fon­tos kér­dés az is, hogy a Föld­re ho­gyan ke­rült a víz. Leg­va­ló­szí­nűbb, hogy lé­te­zé­sé­nek ko­rai idő­sza­ká­ban sok­kal több je­ges üs­tö­kös lé­te­zett a Nap­rend­szer­ben és bom­báz­ta a Föl­det, mint ma­nap­ság, s ezen üs­tö­kö­sök szál­lí­tot­ták az ősi Föld­re a ké­sőb­bi óce­á­nok vi­zét.

A cikk­ben - a tel­jes­ség­re va­ló tö­rek­vés igé­nye nél­kül - a leg­fon­to­sabb nap­rend­szer­be­li pél­dá­kat, a Hold­dal, a Mars­sal és a Ju­pi­ter Eu­ró­pa ne­vű hold­já­val kap­cso­la­tos leg­újabb ered­mé­nye­ket te­kint­jük át.

A Hold je­ge

A NA­SA 1998. ja­nu­ár 6-án bo­csá­tot­ta fel Lu­nar Pros­pec­tor­ra ke­resz­telt szon­dá­ját, s az űr­esz­köz 5 na­pos út után, 1998. ja­nu­ár 11-én állt Hold kö­rü­li pá­lyá­ra. Az egy­ség ál­tal el­vég­zen­dő tu­do­má­nyos fel­ada­to­kat úgy ál­lí­tot­ták össze, hogy mi­nél több, a Hold­dal kap­cso­lat­ban ma még vá­lasz­ra vá­ró kér­dést le­hes­sen tisz­táz­ni, vagy leg­alább­is el le­hes­sen moz­dul­ni a holt­pont­ról. (Az Apol­lo-prog­ram be­fe­je­zé­se - 1972. de­cem­be­re - óta, a Cle­men­tine szon­da 1994-es re­pü­lé­sén kí­vül, en­nek a szon­dá­nak a re­pü­lé­se volt a leg­je­len­tő­sebb ese­mény a Hold ku­ta­tá­sá­ban.) A Lu­nar Pros­pec­tor a NA­SA "fa­ster, bet­ter, che­a­per" (gyor­sab­ban, job­ban, ol­csób­ban) prog­ram­já­nak ter­mé­ke, az­az egé­szen konk­rét kér­dé­sek meg­vá­la­szo­lá­sát cé­loz­za vi­szony­lag kis költ­ség­gel és rö­vid időn be­lül. Az ol­csó­ság ter­mé­sze­te­sen re­la­tív do­log - a szon­da 63 mil­lió dol­lár­ba ke­rült -, de más pro­jek­tek­kel össze­ha­son­lít­va min­den­kép­pen ked­ve­ző­nek mond­ha­tó.

A ku­ta­tók a kö­vet­ke­ző fel­ada­to­kat sze­ret­ték vol­na el­vé­gez­ni:

1. A Hold ta­la­já­nak vizs­gá­la­ta, ké­sőbb hasz­no­sít­ha­tó ás­vá­nyi anya­gok, gá­zok és víz­jég nyo­ma­i­nak ku­ta­tá­sa.
2. A Hold gra­vi­tá­ci­ós és mág­ne­ses me­ze­jé­nek fel­tér­ké­pe­zé­se.
3. A Hold mag­já­nak be­ha­tóbb vizs­gá­la­ta, mé­re­té­nek és össze­té­te­lé­nek pon­to­sabb meg­ál­la­pí­tá­sa.

A kö­vet­ke­zők­ben a cik­künk szem­pont­já­ból leg­fon­to­sabb kí­sér­let­tel, a ne­ut­ron-spekt­ro­mé­ter­rel vég­zett mé­ré­sek­kel fog­lal­ko­zunk rész­le­te­sen.

Mi­vel a Hold­nak nin­csen lég­kö­re, ezért a fel­szí­nén igen szél­ső­sé­ge­sek a vi­szo­nyok. A nap­sü­töt­te ol­da­lon a di­rekt be­su­gár­zás mi­att a hő­mér­sék­let el­ér­he­ti a 150 °C-ot, míg az éj­sza­kai ol­da­lon -130 °C alá is süllyed­het. A lég­kör hi­á­nya nem csak a hő­mér­sék­let­ben okoz ilyen nagy ki­len­gé­se­ket. Az égi­test fel­szí­nét nem vé­di sem­mi a vi­lág­űr­ből ér­ke­ző ki­sebb-na­gyobb bom­bá­zó ré­szek­től, így azok már év­mil­li­ár­dok óta aka­dály­ta­la­nul csa­pód­hat­nak be, s ala­kít­hat­ják a Hold fel­szí­nét.

Az űr­ből azon­ban nem csak mak­rosz­kó­pi­kus tes­tek ér­kez­nek, ha­nem nagy­ener­gi­á­jú ele­mi ré­szecs­kék, ún. koz­mi­kus su­gár­zás is. A koz­mi­kus su­gár­zás­nak két össze­te­vő­jét kü­lön­böz­tet­jük meg, az ún. pri­mer és a má­sod­la­gos kom­po­nenst. A má­sod­la­gos koz­mi­kus su­gár­zás a Föld fel­ső lég­kö­ré­ben ke­let­ke­zik a pri­mer ré­szecs­kék lég­kö­ri mo­le­ku­lák­kal va­ló üt­kö­zé­se kö­vet­kez­té­ben. Az űr­kor­szak előtt csak a má­sod­la­gos kom­po­nens vizs­gá­la­tá­ra nyílt le­he­tő­ség, el­ső­sor­ban ma­gas he­gye­ken és ma­gas­lég­kö­ri bal­lo­no­kon el­he­lye­zett mű­sze­rek­kel. Ma azon­ban űr­esz­kö­zök­re sze­relt be­ren­de­zé­sek­kel a lég­kö­rön kí­vü­li pri­mer össze­te­vő is ta­nul­má­nyoz­ha­tó. Ezen vizs­gá­la­tok­ból ki­de­rült, hogy a koz­mi­kus su­gár­zás el­sőd­le­ges kom­po­nen­sét fő­leg nagy­ener­gi­á­jú pro­to­nok al­kot­ják, de meg­ta­lál­ha­tók ben­ne ne­héz ele­mek atom­mag­jai is.

A Hold ese­té­ben a koz­mi­kus su­gár­zás pri­mer kom­po­nen­sét al­ko­tó ré­szecs­kék aka­dály­ta­la­nul el­érik a fel­színt, s nagy ener­gi­á­juk ré­vén a ta­laj atom­ja­i­val, mo­le­ku­lá­i­val va­ló üt­kö­zés kö­vet­kez­té­ben azok­ból ne­ut­ro­no­kat ké­pe­sek ki­lök­ni. A ki­lö­kő­dő ne­ut­ro­nok ener­gi­á­ja nagy, eze­ket ún. gyors ne­ut­ro­nok­nak hív­juk. Egy ré­szük azon­nal ki­jut a vi­lág­űr­be, má­sik ré­szük azon­ban to­váb­bi üt­kö­zé­sek ré­vén ener­gi­át ve­szít és le­las­sul, "ter­ma­li­zá­ló­dik", s csak utá­na hagy­ja el a ta­lajt. Eze­ket las­sú vagy ter­mi­kus ne­ut­ro­nok­nak ne­vez­zük, mert se­bes­sé­gük a mo­le­ku­lák szo­ba­hő­mér­sék­le­ten (20 °C) ér­vé­nyes át­lag­se­bes­sé­gé­vel egye­zik meg. A szon­da fe­dél­ze­tén el­he­lye­zett ne­ut­ron-spekt­ro­mé­ter­rel (NS) mind a gyors, mind a las­sú ne­ut­ro­nok szá­ma re­giszt­rál­ha­tó volt. (Ér­de­kes­ség­ként je­gyez­zük meg, hogy ha­son­ló be­ren­de­zé­se­ket hasz­nál­nak Föld kö­rül ke­rin­gő - ka­to­nai ren­del­te­té­sű - mes­ter­sé­ges hol­da­kon is az il­le­gá­lis föld­alat­ti atom­rob­ban­tá­sok el­len­őr­zé­sé­re. A rob­ban­tás­kor szin­tén ne­ut­ro­nok ke­let­kez­nek, így a rob­ban­tá­si hely kör­nye­ze­té­ben az ún. ne­ut­ron flu­xus hir­te­len meg­nő, s köz­ve­tett bi­zo­nyí­ték­ként szol­gál a rob­ban­tás té­nyé­re.)

2. áb­ra A Lu­nar Pros­pec­tor ne­ut­ron-spekt­ro­mé­te­ré­nek mé­ré­sei. Az észa­ki és a dé­li pó­lus kör­nyé­kén jól lát­szik a kö­ze­pes ener­gi­á­jú ne­ut­ro­nok szá­má­nak csök­ke­né­se, ami egy­ér­tel­mű­en víz­jég je­len­lé­té­re utal. (NA­SA ada­tok alap­ján)

A 2. áb­rán a Lu­nar Pros­pec­tor ne­ut­ron-spekt­ro­mé­te­re ál­tal mért ada­to­kat lát­hat­juk, a hold­raj­zi szé­les­ség függ­vé­nyé­ben áb­rá­zol­va a nem ter­ma­li­zá­ló­dott ne­ut­ro­nok mért szá­mát. Az áb­rán jól lát­ha­tó, hogy a pó­lu­sok fe­let­ti el­re­pü­lé­sek so­rán a de­tek­tált kö­ze­pes ener­gi­á­jú ne­ut­ro­nok szá­ma min­dig csök­kent, az­az a Hold észa­ki és dé­li pó­lu­sa kör­nyé­ké­ről ke­ve­sebb kö­ze­pes ener­gi­á­jú, s több las­sú ne­ut­ron jut ki a vi­lág­űr­be, mint más te­rü­le­tek­ről. Az egyik leg­ha­té­ko­nyabb ne­ut­ron-las­sí­tó kö­zeg a víz, mert a víz­mo­le­ku­lá­ban ta­lál­ha­tó pro­to­nok tö­me­ge majd­nem pon­to­san meg­egye­zik a ne­ut­ron tö­me­gé­vel, ezért az üt­kö­zé­ses ener­gia­át­adás igen ha­té­kony. (Sok atom­erő­mű­ben, pél­dá­ul a pak­si­ban is, vi­zet hasz­nál­nak hű­tő- és egy­ben ne­ut­ron-las­sí­tó kö­zeg­ként is.) A pó­lu­sok fe­lett mért las­sú-ne­ut­ron több­let azt je­len­ti, hogy eze­ken a te­rü­le­te­ken je­len­tős mennyi­sé­gű víz hal­mo­zó­dott fel. (Szi­go­rú­an vé­ve a mé­ré­sek csak nagy­szá­mú pro­ton je­len­lé­tét iga­zol­ják, de a pro­to­nok je­len­lé­te hid­ro­gén­re, gya­kor­la­ti­lag víz­mo­le­ku­lák­ra utal.) Az észa­ki pó­lus kör­nyé­kén a ne­ut­ron­szám-csök­ke­nés na­gyobb, így a becs­lé­sek sze­rint itt a víz mennyi­sé­ge két­szer ak­ko­ra, mint a dé­li pó­lu­son. Bár az ada­tok két­ség­te­le­nül bi­zo­nyít­ják a víz je­len­lé­tét a po­lá­ris te­rü­le­te­ken, azt, hogy a víz mi­lyen for­má­ban van je­len, csak va­ló­szí­nű­sí­te­ni le­het. A Cle­men­tine űr­szon­da mé­ré­sei 1994-ben már víz­je­get je­lez­tek a Hold dé­li pó­lu­sán a krá­te­rek nap­fény­től örök­ké el­zárt bel­se­jé­ben, meg­le­pe­tést kel­tett vi­szont, hogy az észa­ki pó­lu­son még több víz ta­lál­ha­tó. A Lu­nar Pros­pec­tor mé­ré­se­i­ből meg­be­csül­he­tő a víz mennyi­sé­ge is, amit 10 és 300 mil­lió ton­na kö­zé tesz­nek. A gyors ne­ut­ro­nok szá­má­nak ala­ku­lá­sá­ból ar­ra kö­vet­kez­tet­nek, hogy a víz jég­kris­tá­lyok for­má­já­ban van je­len a ta­laj­ban, 5-20 ezer négy­zet­ki­lo­mé­ter­nyi te­rü­le­ten a dé­li pó­lus és 10-50 ezer négy­zet­ki­lo­mé­ter­nyi te­rü­le­ten az észa­ki pó­lus kör­nyé­kén. A ne­ut­ron-spekt­ro­mé­ter a fél mé­ter­nél nem mé­lyeb­ben el­he­lyez­ke­dő jég­ré­teg ha­tá­sát tud­ja ér­zé­kel­ni, de el­mé­le­ti­leg el­kép­zel­he­tő, hogy az utób­bi 2 mil­li­árd év me­te­or-be­csa­pó­dá­sa­i­nak ha­tá­sá­ra a jég még 2 mé­te­res mély­ség­ben is meg­ta­lál­ha­tó.

3. áb­ra A be­csa­pó­dás ter­ve­zett tra­jek­tó­ri­á­ja és he­lye a dé­li pó­lus egyik krá­te­ré­nek nap­fény­től ál­lan­dó­an el­zárt fa­lá­ba, ahol a fa­gyott ál­la­po­tú víz év­mil­li­ár­do­kig meg­ma­rad­hat a ta­laj­ban. (The Uni­ver­sity of Te­xas at Aus­tin)

Ér­de­kes meg­vizs­gál­ni, hogy ilyen mennyi­sé­gű víz­jég hasz­no­sít­ha­tó-e gaz­da­sá­go­san a jö­vő Hold-ex­pe­dí­ci­ói, a Hol­don eset­leg lét­re­ho­zan­dó bá­zi­sok, ko­ló­ni­ák la­kói szá­má­ra. Je­len­leg 1 kg hasz­nos te­her vi­lág­űr­be jut­ta­tá­sa a NA­SA-nak 20 ezer dol­lár­ba ke­rül, ami a kö­zel­jö­vő tech­no­ló­gi­ai fej­lesz­té­se­i­nek kö­vet­kez­té­ben egy nagy­ság­rend­del re­du­kál­ha­tó. Így a be­csült mennyi­ség al­só ha­tá­rá­nak meg­fe­le­lő 30 mil­lió ton­na víz vi­lág­űr­be jut­ta­tá­sa 60 tril­lió (a 60 után 12 nul­la!) dol­lár­ba ke­rül­ne. Eh­hez még hoz­zá­jön­ne a Hold fel­szí­né­ig va­ló el­jut­ta­tás ma még is­me­ret­len költ­sé­ge. Ez azt je­len­ti, hogy a hold­bá­zi­sok víz­el­lá­tá­sát nem le­het gaz­da­sá­go­san meg­ol­da­ni föl­di ere­de­tű víz­zel, min­den­kép­pen cél­sze­rű fog­lal­koz­ni a hol­di víz "ki­ter­me­lé­sé­vel", ami a mos­ta­ni becs­lé­sek alap­ján né­hány ezer em­ber na­pi víz­szük­ség­le­tét és a ra­ké­ták haj­tó­anya­gá­hoz szük­sé­ges hid­ro­gén elő­ál­lí­tá­sát leg­alább egy év­szá­za­don ke­resz­tül fe­dez­het­né.

A Lu­nar Pros­pec­tor Hold kö­rü­li ke­rin­gé­sét elő­ször 30 ki­lo­mé­ter ma­ga­san vé­gez­te, majd ké­sőbb 10 km ma­gas­sá­gú pá­lyá­ra ve­zé­nyel­ték, s más­fél év alatt, 6800 ke­rin­gés után, el­vé­gez­te a fe­dél­ze­tén el­he­lye­zett mű­sze­rek­kel a ki­je­lölt mé­ré­se­ket. Az űr­esz­köz a fel­ada­tok el­vég­zé­se után min­den­kép­pen a Hold fel­szí­né­be csa­pó­dott vol­na va­la­hol. A NA­SA ku­ta­tói úgy ha­tá­roz­tak, hogy az el­ke­rül­he­tet­len üt­kö­zést is fel­hasz­nál­ják még egy utol­só kí­sér­let­re. A fo­lya­ma­tot vé­gig el­len­őr­zés alatt tart­va, 1999. jú­li­us 31-én ki­ad­ták a szon­dá­nak a vég­ső pa­ran­csot, s a dé­li pó­lus fö­lé irá­nyí­tot­ták, ahol fél órá­val ké­sőbb egy elő­re meg­ha­tá­ro­zott krá­ter ár­nyé­kos ol­da­lán 6000 km/h-ás se­bes­ség­gel üt­kö­zött a Hold­ba (3. áb­ra). A kí­sér­let cél­ja az volt, hogy a be­csa­pó­dás he­lyén az üt­kö­zés ener­gi­á­já­tól a jég­ből ke­let­ke­ző víz­gőz-fel­hőt föl­di ob­szer­va­tó­ri­u­mok­ból, il­let­ve a Föld kö­rül ke­rin­gő mes­ter­sé­ges hol­dak­ról is meg­fi­gyel­jék. A víz­gőz vagy a be­lő­le a nap­fény ha­tá­sá­ra (fo­to­disszo­ci­á­ció) lét­re­jö­vő OH-gyök spekt­rosz­kó­pi­ai de­tek­tá­lá­sa a ne­ut­ron-mé­ré­sek­től füg­get­len újabb bi­zo­nyí­té­kot szol­gál­ta­tott vol­na a hol­di víz lé­te­zé­sé­re, il­let­ve se­gít­het­te vol­na an­nak el­dön­té­sét, hogy a víz mi­lyen for­má­ban van je­len a Hol­don. Saj­nos a kí­sér­let ne­ga­tív ered­ménnyel zá­rult, a ke­re­sett nyo­mo­kat nem si­ke­rült fel­fe­dez­ni. Ez azon­ban nem je­len­ti a víz lé­te­zé­sé­nek cá­fo­la­tát, va­ló­szí­nű­leg csak a be­csa­pó­dás ál­tal kel­tett fel­hő mé­re­te volt ki­sebb az elő­ze­te­sen be­csült­nél.

Mars - Óce­á­nok a rég­múlt­ban?

Míg a Hold víz­kész­le­te el­ső­sor­ban gaz­da­sá­gi je­len­tő­ség­gel bír­hat majd a kö­ze­li jö­vő­ben, a Mars ese­té­ben ma még sok­kal fon­to­sabb az a kér­dés, hogy lé­te­zett-e va­la­mi­kor a boly­gón fo­lyé­kony ál­la­po­tú víz és er­re ala­pul­va az élet­nek va­la­mi­lyen egy­sze­rű for­má­ja, il­let­ve az, hogy ez a víz ho­va tűnt a Mars­ról.

A Mars boly­gó a hat­va­nas-het­ve­nes évek - a Ma­ri­ner és a Vi­king űr­szon­dák út­jai - óta a mo­dern csil­la­gá­szat és boly­gó­ku­ta­tás ér­dek­lő­dé­sé­nek kö­zép­pont­já­ban áll. A fi­gye­lem nem új ke­le­tű, hi­szen már a XIX. szá­zad vé­gén és a XX. szá­zad ele­jén is töb­be­ket fog­lal­koz­ta­tott a Mars-csa­tor­nák ere­de­te és ezen ke­resz­tül a mar­si élet le­he­tő­sé­ge. Gi­o­van­ni Schiap­par­el­li olasz csil­la­gász volt az el­ső az 1870-es évek vé­gén, aki csa­tor­ná­kat vélt lát­ni a boly­gó fel­szí­nén. Schiap­par­el­li és Per­ci­val Lo­w­ell, az egyik leg­hí­re­sebb Mars-ku­ta­tó, meg­fi­gye­lé­sei ha­tá­sá­ra a szá­zad el­ső fe­lé­ben a Mars nagy nép­sze­rű­ség­re tett szert, elég csak H.G. Wells mű­vé­re (The War of the Worlds) vagy Or­son Wel­les hí­res-hir­he­dett rá­dió­já­té­ká­ra gon­dol­nunk a Mars-la­kók in­vá­zi­ó­já­ról. Azon­ban a ké­sőb­bi táv­csö­ves vizs­gá­la­tok és a boly­gó­ra 1975-ben le­szál­ló Vi­king-egy­sé­gek, ame­lyek szer­ves mo­le­ku­lák ki­mu­ta­tá­sá­ra szol­gá­ló ké­mi­ai tesz­te­ket is el­vé­gez­tek a Mars ta­la­já­ból vett min­tá­kon, nem ta­lál­tak sem­mi­lyen, az élet leg­egy­sze­rűbb for­má­i­ra uta­ló nyo­mot sem. En­nek el­le­né­re a Mars ne­ve örök­re össze­fort az el­kép­zelt "kis zöld em­ber­kék"-kel.

A Nap­rend­szer­ben a Föld után a Mars­nak van a "leg­kel­le­me­sebb" klí­má­ja. Év­száz­mil­li­ók­kal ez­előtt olyan fel­té­te­lek ural­kod­hat­tak a Mar­son, ame­lyek ked­ve­ző­ek vol­tak az élet pri­mi­tív for­mái szá­má­ra. Kü­lön­fé­le "geo­ló­gi­ai" kép­ződ­mé­nyek - ka­nyo­nok, mély ár­kok - mor­fo­ló­gi­á­ja ar­ra utal, hogy eze­ket a rég­múlt­ban víz váj­ta a boly­gó fel­szí­né­be (4. áb­ra). El­kép­zel­he­tő, hogy a víz még ma is lé­te­zik fo­lyé­kony ál­la­pot­ban mé­lyen a fel­szín alatt. A hő­mér­sék­let azon­ban olyan ala­csony és a lég­kör olyan vé­kony, hogy a fel­szí­nen ez már nem le­het­sé­ges.

4. áb­ra A Col­ora­do fo­lyó Grand-ka­nyon­já­ra em­lé­kez­te­tő mély árok­rend­szer a Mars dé­li fél­te­ké­jén. Ilyen geo­ló­gi­ai kép­ződ­ményt csak víz váj­hat a boly­gó fel­szí­né­be. A völ­gyek mé­lyén lát­ha­tó kes­keny csa­tor­nák ar­ról ta­nús­kod­nak, hogy nem egy­sze­ri, ka­taszt­ró­fá­lis el­ön­tés hoz­ta lét­re őket, ha­nem sok­kal hosszabb idő alatt ala­kul­tak ki a fo­lya­ma­tos eró­zió ha­tá­sá­ra. (Szá­mí­tó­gé­pes re­konst­ruk­ció a Mars Glo­bal Sur­veyor mé­ré­sei alap­ján, NA­SA/JPL)

1996-ban az Ant­ark­tisz je­gé­ben egy olyan me­te­o­ri­tot ta­lál­tak, amely­ről úgy gon­dol­ják, hogy sok mil­lió év­vel ez­előtt a Mars­ból sza­kadt ki egy kis­boly­gó­val vagy me­te­or­ral va­ló üt­kö­zés kö­vet­kez­té­ben. Ilyen kő­da­ra­bo­kat több kon­ti­nen­sen is ta­lál­tak. Mar­si ere­de­tü­ket az tá­maszt­ja alá, hogy né­me­lyik­ben a kö­tött ál­la­pot­ban lé­vő gá­zok össze­té­te­le meg­egye­zik a mar­si lég­kör ké­mi­ai össze­té­te­lé­vel. Az új­don­ság az volt eb­ben az ant­ark­ti­szi le­let­ben, hogy olyan le­nyo­ma­to­kat ta­lál­tak ben­ne, amik ősi mik­ro­or­ga­niz­mu­sok ma­rad­vá­nya­i­ként is ér­tel­mez­he­tők. Ter­mé­sze­te­sen so­kan nem ér­te­nek egyet ez­zel a ma­gya­rá­zat­tal, ami­re az is vet né­mi ár­nyé­kot, hogy a be­je­len­tés egy olyan idő­szak­ban szü­le­tett, ami­kor a NA­SA költ­ség­ve­té­sét csök­ken­te­ni akar­ták, de a mar­si élet­ről fo­lyó vi­ták min­den­kép­pen új len­dü­le­tet kap­tak ve­le.

5. áb­ra Fan­tá­zia­rajz a Mars egy­ko­ri, több mil­li­árd év­vel ez­előt­ti óce­án­ja­i­ról és fo­lyó­med­re­i­ről. (NA­SA/JPL)

Ma úgy kép­zel­jük, hogy a (föl­di tí­pu­sú) élet­hez alap­ve­tő­en há­rom do­log szük­sé­ges: fo­lyé­kony víz, szer­ves mo­le­ku­lák alap­össze­te­vői és va­la­mi­lyen ener­gia­for­rás, ami­nek se­gít­sé­gé­vel az össze­te­vők­ből komp­lex szer­ves mo­le­ku­lák szin­te­ti­zá­lód­hat­nak. De nem tud­juk azt, hogy a ké­mi­ai evo­lú­ció ho­gyan ve­zet az élet ke­let­ke­zé­sé­hez. Már az 1980-as évek­ben ta­lál­tak olyan mik­ro­or­ga­niz­mu­so­kat, ame­lyek szél­ső­sé­ges kö­rül­mé­nyek - ma­gas vagy ala­csony hő­mér­sék­let, fagy, nagy nyo­más - kö­zött is ké­pe­sek vol­tak a túl­élés­re. Ha a Mar­son si­ke­rül­ne az élet nyo­ma­i­ra buk­kan­ni, ta­lán a föl­di élet ke­let­ke­zé­sé­nek tit­ká­hoz is kö­ze­lebb tud­nánk fér­kőz­ni.

A Mars-ku­ta­tók kö­zött nincs egyet­ér­tés ab­ban, hogy mi­lyen for­má­ban lé­te­zik ez az ősi víz ma a Mar­son. Két, egy­más­sal ver­sen­gő el­mé­let a leg­nép­sze­rűbb. Az egyik sze­rint va­la­mi­kor a boly­gó­nak sok­kal vas­ta­gabb at­mosz­fé­rá­ja volt, sok­kal me­le­gebb és ned­ve­sebb volt, mint ma. Az in­ten­zív vul­kán­ki­tö­ré­sek kö­vet­kez­té­ben a lég­kör­be ke­rü­lő szén-di­o­xid je­len­tős üveg­ház­ha­tást oko­zott. Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött a boly­gó fel­szí­nén a víz fo­lyé­kony ál­la­pot­ban is lé­tez­he­tett, s az esők és a fo­lyó­vi­zek ero­dá­ló ha­tá­sá­ra ki­ala­kul­hat­tak a ma meg­fi­gyel­he­tő fel­szí­ni alak­za­tok. A má­sik el­mé­let sze­rint a Mars min­dig is hi­deg volt, de a fel­szín alat­ti fa­gyott víz egy ré­sze a sze­zo­ná­lis hő­mér­sék­let-emel­ke­dé­sek ha­tá­sá­ra meg­ol­vadt és a fel­szín­re tört. Egyik eset­ben sem tisz­tá­zott azon­ban, hogy ho­va tűnt a víz a Mars­ról. A tu­dó­sok több­sé­ge nem oszt­ja azt a né­ze­tet, hogy a boly­gó klí­ma­vál­to­zá­sa va­la­mi­lyen ter­mé­sze­ti ka­taszt­ró­fa, mond­juk egy kis­boly­gó­val vagy üs­tö­kös­sel va­ló üt­kö­zés kö­vet­kez­mé­nye len­ne, ami eset­leg meg­vál­toz­tat­ta a Mars pá­lyá­ját vagy for­gás­ten­ge­lyé­nek dő­lés­szö­gét. A leg­töb­ben azon a vé­le­mé­nyen van­nak, hogy a vál­to­zá­sok na­gyon hosszú idő alatt zaj­lot­tak le, mi­alatt a boly­gó fo­ko­za­to­san el­vesz­tet­te lég­kö­ré­nek nagy ré­szét. Az at­mosz­fé­ra vé­ko­nyo­dá­sa kö­vet­kez­té­ben pe­dig a fo­lyé­kony víz gyor­san el­pá­ro­lo­gott.

Va­ló­ban vol­tak-e olyan vi­szo­nyok a Mar­son, ame­lyek az élet ki­ala­ku­lá­sá­hoz ve­zet­het­tek? Ha igen, ak­kor mi okoz­hat­ta a ké­sőb­bi­ek­ben a Mars drasz­ti­kus klí­ma­vál­to­zá­sát és ez­zel az élet el­tű­né­sét vagy leg­alább­is a vissza­hú­zó­dá­sát? Ezen kér­dé­sek meg­vá­la­szo­lá­sá­ra a ki­lenc­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­ben új­ra több űr­esz­köz cél­pont­ja a vö­rös boly­gó. Saj­nos nem mind­egyik­nek si­ke­rült meg­kez­de­nie fel­ada­tai vég­re­haj­tá­sát. A tech­ni­kai ne­héz­sé­gek el­le­né­re is a nem túl tá­vo­li jö­vő­ben va­ló­szí­nű­leg em­ber ve­zet­te űr­ha­jó in­dul a Mars­ra. A Mars Cli­ma­te Or­bi­ter és a Mars Po­lar Lan­der 1999-es el­vesz­té­se azon­ban hát­rál­tat­hat­ja ezt a prog­ra­mot, hi­szen a si­ker­te­len­ség a dön­tés­ho­zó­kat bi­zal­mat­lan­ná te­he­ti, il­let­ve a most ter­ve­zett, de el nem vég­zett mé­ré­se­ket más esz­kö­zök­kel, te­te­mes költ­ség­több­let­tel meg kell majd is­mé­tel­ni. Az anya­gi von­za­to­kon túl egyéb prob­lé­mák is fel­me­rül­nek, pél­dá­ul az, hogy a Mars­ra nem le­het akár­mi­kor űr­esz­közt in­dí­ta­ni, csak az ún. in­dí­tá­si ab­lak­ban. Ez azt je­len­ti, hogy egy in­dí­tás után meg kell vár­ni azt az idő­pon­tot - kö­rül­be­lül 2 év múl­va -, ami­kor a két boly­gó köl­csö­nös hely­ze­te új­ra olyan lesz, hogy a szon­da a mi­ni­má­lis ener­gia­rá­for­dí­tást igény­lő pá­lyán re­pül­het a cél­ja fe­lé.

A vizs­gá­la­tok so­ra a Mars Pathfin­der re­pü­lé­sé­vel kez­dő­dött. Az egy­ség 1997. jú­li­us 4-én eresz­ke­dett le a boly­gó­ra, s a fe­dél­ze­tén szál­lí­tott kis hat­ke­re­kű Mars-já­ró, a So­journer se­gít­sé­gé­vel a Mars mor­fo­ló­gi­á­já­ra, geo­ló­gi­á­já­ra és me­te­o­ro­ló­gi­á­já­ra vo­nat­ko­zó ada­to­kat gyűj­tött és to­váb­bí­tott a Föld­re.

Két hó­nap­pal ké­sőbb, 1997. szep­tem­ber 11-én, ki­sebb tech­ni­kai ne­héz­sé­gek után, si­ke­rült Mars kö­rü­li pá­lyá­ra ál­lí­ta­ni a Mars Glo­bal Sur­veyor ne­vű mes­ter­sé­ges hol­dat, amely­nek mé­ré­si ada­tai sok új mo­men­tum­mal gaz­da­gí­tot­ták a boly­gó­ról al­ko­tott ké­pün­ket.

6. áb­ra A Hubb­le Space Te­lesc­ope fel­vé­te­lei a Mars­ról 1995. feb­ru­ár­já­ban és az 1997-es op­po­zí­ci­ó­ja­kor. A fel­vé­te­le­ken jól lát­ha­tó az észa­ki pó­lus jég­sap­ká­já­nak mé­ret­csök­ke­né­se. (NA­SA/JPL)

A kö­vet­ke­ző két szon­da saj­nos el­ve­szett. A Mars Cli­ma­te Or­bi­ter fel­ada­ta a Mars me­te­o­ro­ló­gi­á­já­nak vizs­gá­la­ta lett vol­na, a boly­gó kö­rül ke­ring­ve vé­gig­kö­vet­te vol­na a lég­kör és az év­sza­kok vál­to­zá­sát egy tel­jes mar­si éven ke­resz­tül. Mű­sze­re­i­vel ta­nul­má­nyoz­hat­ta vol­na a hő­mér­sék­let, a nyo­más, a víz­gőz és a por glo­bá­lis el­osz­lá­sát a boly­gó at­mosz­fé­rá­já­ban, va­la­mint ada­to­kat gyűjt­he­tett vol­na a lég­kör és a fel­szín köl­csön­ha­tá­sa­i­ról, az­az fel­mér­het­te vol­na a Mars glo­bá­lis idő­já­rá­si vi­szo­nya­it. A meg­ér­ke­zés után azon­ban nem si­ker­üt pá­lyá­ra ál­lí­ta­ni, egy szin­te hi­he­tet­len em­be­ri hi­ba mi­att va­ló­szí­nű­leg túl mé­lyen me­rült a lég­kör­be és a boly­gó fel­szí­né­be csa­pó­dott. (A ka­taszt­ró­fa több ku­ta­tót nem le­pett meg, s azt a "fa­ster and che­a­per" szám­lá­já­ra ír­ták.)

Min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint a Mars Po­lar Lan­der ne­vű szon­da is ha­son­ló sor­sa ju­tott. En­nek az egy­ség­nek a boly­gó dé­li jég­sap­ká­ját kel­lett vol­na fel­tér­ké­pez­ni, a le­szál­lás (be­csa­pó­dás?) után azon­ban nem si­ke­rült kap­cso­la­tot te­rem­te­ni ve­le. A NA­SA szak­em­be­rei több hó­na­pon ke­resz­tül pró­bál­ták a szon­da je­le­it el­csíp­ni, de nem jár­tak ered­ménnyel. A si­ker­te­len­ség oka­it egyen­lő­re csak ta­lál­gat­ják, de bíz­nak ab­ban, hogy a Mars kö­rül ke­rin­gő Glo­bal Sur­veyor nagy­fel­bon­tá­sú ké­pe­in fel­fe­dez­he­tik a szon­dát.

A Mars észa­ki és dé­li pó­lu­sát is jég­sap­kák bo­rít­ják, mint a Föld ese­té­ben. Mind­két jég­sap­ká­nak van egy ál­lan­dó, egész év­ben lát­ha­tó ré­sze, s egy olyan ré­sze, ame­lyik csak té­len fi­gyel­he­tő meg, a nyár fo­lya­mán pe­dig el­ol­vad (6. áb­ra). Az észa­ki jég­sap­ka víz­jég­ből, míg a dé­li fő­leg szén-di­o­xid jég­ből áll, de tar­tal­maz né­mi vi­zet is. Nem is­mert az oka an­nak, hogy az észa­ki ál­lan­dó jég­sap­ka, aho­gyan azt a leg­újabb meg­fi­gye­lé­sek mu­tat­ják, mi­ért tíz­szer ak­ko­ra, mint a dé­li. A sze­zo­ná­lis jég­sap­kák kö­zül vi­szont a dé­li pó­lu­son lé­vő a na­gyobb, mert a dé­li fél­te­kén ak­kor van tél, ami­kor a Mars pá­lyá­já­nak Nap­tól tá­vo­lab­bi ré­szén jár, így a fél­te­ke glo­bá­lis hő­mér­sék­le­te ked­vez a na­gyobb jég­ta­ka­ró ki­ala­ku­lá­sá­nak. Az észa­ki jég­sap­ka mé­re­te nincs ak­ko­ra, hogy a Mar­son va­la­ha lé­te­zett összes ví­zet ma­gá­ba fog­lal­hat­ná. Át­mé­rő­je 1200 km, át­la­gos vas­tag­sá­ga pe­dig 1 km, így kö­rül­be­lül annyi víz le­het ben­ne, mint a grön­lan­di jég­ta­ka­ró fe­lé­ben. Mind­két pó­lu­son olyan, a Mar­son szo­kat­lan ré­teg­ző­dé­sű te­rü­le­tek fi­gyel­he­tők meg, me­lyek ké­pe por és jég üle­dé­kes ke­ve­ré­ké­re em­lé­kez­tet. Eb­ből a ré­teg­ző­dés­ből ta­lán ki­ol­vas­ha­tó majd, hogy a mar­si ég­haj­lat las­san vál­to­zott-e vagy a vál­to­zá­sok in­kább va­la­mi­lyen ka­tak­liz­ma ha­tá­sá­ra kö­vet­kez­tek be.

Eu­ró­pa - Óce­á­nok a fel­szín alatt?

A NA­SA-nak a Mars­sal kap­cso­la­tos ba­lul si­ke­rült ex­pe­dí­ci­ó­in kí­vül sze­ren­csé­re van­nak si­ke­res kül­de­té­sei is. Ezek egyi­ke az 1989. ok­tó­be­ré­ben az At­lan­tis űr­re­pü­lő­gép se­gít­sé­gé­vel út­já­ra bo­csá­tott Ga­li­leo űr­szon­da. A szon­da pá­lyá­já­nak meg­ter­ve­zé­se az egyik leg­bo­nyo­lul­tabb égi me­cha­ni­kai fel­adat volt, ugyan­is az űr­esz­köz a Vé­nusz és Föld mel­let­ti több­szö­ri el­re­pü­lés­sel, azok gra­vi­tá­ci­ós te­ré­nek se­gít­sé­gé­vel, ún. hin­ta (flyby) ma­nő­ver­rek­kel sze­rez­te meg szük­sé­ges se­bes­sé­get a Nap­rend­szer leg­na­gyobb boly­gó­já­nak, a Ju­pi­ter­nek el­éré­sé­hez. A Ga­li­leo fő tu­do­má­nyos cél­ja a Ju­pi­ter ta­nul­má­nyo­zá­sa volt, de a boly­gó­hoz tar­tó hat­éves út­ja alatt ren­ge­teg más vizs­gá­la­tot is el tu­dott vé­gez­ni, pél­dá­ul a Ga­spra és az Ida kis­boly­gók szo­ros meg­kö­ze­lí­té­se­kor. A szon­da az óri­ás­boly­gó el­éré­se­kor két rész­re vált, egy "le­szál­ló" egy­ség­re, ami­nek fel­ada­ta a boly­gó at­mosz­fé­rá­já­nak a Föld­ről, vi­lág­űr­ből so­ha nem vizs­gá­lat­ha­tó al­só ré­szé­nek fel­de­rí­té­se, s egy ke­rin­gő egy­ség­re, ami a boly­gó hold­rend­sze­rét, el­ső­sor­ban a Ga­li­lei-hol­da­kat ta­nul­má­nyoz­za. A kül­de­tés egyik ér­de­kes­sé­ge, hogy 1994-ben a Ga­li­leo fel­vé­te­le­ket ké­szí­tett a Sho­e­ma­ker-Levy üs­tö­kös da­rab­ja­i­nak a Ju­pi­ter lég­kö­ré­be tör­té­nő be­csa­pó­dá­sá­ról.

A Ju­pi­ter leg­na­gyobb hold­jai az ún. Ga­li­lei-hol­dak, az Io, az Eu­ró­pa, a Ga­nü­mé­desz és a Kal­lisz­tó. Eze­ket Ga­li­leo Ga­li­lei fe­de­ze­te fel 1610-ben az ál­ta­la ké­szí­tett táv­cső­vel. A hol­dak elég na­gyok és fé­nye­sek ah­hoz, hogy ked­ve­ző po­zí­ció ese­tén egész ki­csi - a Ga­li­lei ál­tal hasz­nált­hoz ha­son­ló - táv­cső­vel bár­ki meg­pil­lant­has­sa őket. A boly­gó to­váb­bi hold­jai már csak sok­kal na­gyobb tel­je­sít­mé­nyű te­lesz­kó­pok­kal fi­gyel­he­tők meg, sok ki­csit pe­dig csak nem­ré­gi­ben, az óri­ás­boly­gót meg­kö­ze­lí­tő űr­esz­kö­zök­ről fe­dez­tek fel.

7. áb­ra A Ga­li­leo szon­da fel­vé­te­le a Ju­pi­ter Eu­ró­pa ne­vű hold­já­nak je­ges fel­szí­né­ről 1996. jú­ni­us 28-án ké­szült. A ké­pen jól lát­ha­tók az ún. "hár­mas sá­vok". (NA­SA/JPL)

Bár a leg­bel­ső nagy hold, az Io ki­vé­te­lé­vel, mind­egyik Ga­li­lei-hold fel­szí­nén ta­lál­ha­tó jég, cik­künk té­má­ja szem­pont­já­ból a leg­ér­de­ke­sebb hold az Eu­ró­pa. Mé­re­te va­la­mi­vel ki­sebb, mint a Hol­dé, s rég­óta az ér­dek­lő­dés kö­zép­pont­já­ban áll, ugyan­is na­gyon sok nap­rend­szer­be­li égi­test­tel szem­ben a fel­szí­ne nem krá­te­rek­kel, be­csa­pó­dá­si nyo­mok­kal tar­kí­tott, ha­nem nagy re­pe­dé­sek­kel, ri­a­ná­sok­kal szab­dalt fe­hér és bar­nás-li­la jég bo­rít­ja (7. áb­ra). Az el­kép­ze­lé­sek sze­rint a Ju­pi­ter gra­vi­tá­ci­ós te­ré­nek ár­apály­kel­tő ha­tá­sá­ra ala­kult ki ez a fel­szín, s az sem le­he­tet­len, hogy az ár­apály okoz­ta súr­ló­dás köz­ben ter­me­lő­dő hő ele­gen­dő ar­ra, hogy az Eu­ró­pa jég­fel­szí­ne alatt a víz fo­lyé­kony ál­la­pot­ban lé­tez­zen. A ku­ta­tók azt re­mé­lik, hogy a Ga­li­leo ál­tal ké­szí­tett fel­vé­te­lek se­gí­te­nek majd an­nak meg­vá­la­szo­lá­sá­ban, hogy az Eu­ró­pán va­ló­ban lé­te­zik, lé­te­zett-e ilyen fo­lyé­kony zó­na, s ha igen, mely te­rü­le­te­ken és mi­kor.

A hold­ról a Voya­ger űr­szon­da 1979-ben jó mi­nő­sé­gű ké­pe­ket köz­ve­tí­tett a Föld­re. Eze­ken már meg­fi­gyel­he­tők a sö­tét-fé­nyes-sö­tét meg­je­le­né­sük mi­att ún. "hár­mas sá­vok"-nak ne­ve­zett, leg­in­kább au­tó­pá­lyá­ra ha­son­lí­tó alak­za­tok, me­lyek mé­re­te - hossz­ban és szé­les­ség­ben is - a ka­li­for­ni­ai Szt. And­rás tö­rés­vo­na­lé­val ve­tek­szik. A sá­vok ere­de­té­nek ma­gya­rá­za­tá­ra több mo­dell is szü­le­tett. Az egyik alap­ján tek­to­ni­kus moz­gá­sok kö­vet­kez­té­ben ke­let­ke­zett re­pe­dé­se­ken sö­té­tebb szí­nű, szi­li­ká­tok­kal ke­ve­re­dett víz öm­lött a fel­szín­re, majd ott meg­fa­gyott, lét­re­hoz­va az em­lí­tett min­tá­za­tot. A ku­ta­tók sze­rint azon­ban az új meg­fi­gye­lé­sek fé­nyé­ben az is el­kép­zel­he­tő, hogy "pisz­kos gej­zí­rek" ki­tö­ré­se­kor jég és sö­tét szi­li­kát­szem­csék ke­ve­ré­ke folyt ki a fel­szín­re, me­lyet ké­sőbb tisz­tább víz­jég sok­kal ki­sebb in­ten­zí­tá­sú, de fo­lya­ma­tos ki­öm­lé­se kö­ve­tett, s ez raj­zol­ta a vi­lá­gos csí­kot a ko­ráb­bi sö­té­tebb sá­vok kö­ze­pé­re.

8. áb­ra A Ga­li­leo űr­szon­da ál­tal az Eu­ró­pa fel­szí­né­ről 1997. feb­ru­ár 20-án 600 km-ről ké­szí­tett fel­vé­tel. (NA­SA/JPL)

A Ga­li­leo ál­tal az Eu­ró­pá­ról fel­vett leg­jobb ké­pek az 1997. feb­ru­ár 20-ai és de­cem­ber 16-ai meg­kö­ze­lí­tés­kor ké­szül­tek, ami­kor a szon­da alig több, mint 200 km-re ha­ladt el a hold mel­lett. A fel­vé­te­lek fel­bon­tá­sa olyan jó, hogy már 6 mé­te­res rész­le­tek is meg­kü­lön­böz­tet­he­tők. A to­váb­bí­tott ké­pe­ken leg­ér­de­ke­seb­bek azok a ki­sebb-na­gyobb blok­kok, ame­lyek a ta­va­szi ol­va­dás­kor a föl­di po­lá­ris jég­sap­kák­ról le­sza­ka­dó jég­he­gyek­re em­lé­kez­tet­nek (8. áb­ra), s azt jel­zik, hogy a hold­nak va­ló­szí­nű­leg még ma is vé­kony jég­kér­ge van, amely alatt fo­lyé­kony víz vagy ká­sás jég rej­tő­zik.

Az új meg­fi­gye­lé­sek alap­ján több ku­ta­tó úgy gon­dol­ja, a hol­don ta­lál­ha­tó ke­vés krá­ter azt je­len­ti, hogy az Eu­ró­pa fel­szí­ne sok­kal fi­a­ta­labb, mint aho­gyan ko­ráb­ban gon­dol­ták. Az égi­tes­te­ket a vi­lág­űr­ből bom­bá­zó kis­boly­gók és üs­tö­kö­sök szá­ma alap­ján meg­ad­ha­tó ún. krá­ter­kép­ző­dé­si rá­ta alap­ján egyes vé­le­mé­nyek sze­rint mi­nél ke­ve­sebb a krá­ter egy égi­tes­ten, az an­nál fi­a­ta­labb. Bár az üt­kö­zé­sek szá­ma csak nagy bi­zony­ta­lan­ság­gal be­csül­he­tő meg, a hold fel­szí­nén olyan ke­vés a be­csa­pó­dá­si nyom, hogy min­den­kép­pen na­gyon fi­a­tal­nak kell len­nie. Az Eu­ró­pa jég bo­rí­tot­ta fel­szí­nén va­ló­szí­nű­leg alig né­hány mil­lió éves alak­za­to­kat lát­ha­tunk, ezek ko­ra meg­egye­zik a leg­fi­a­ta­labb föl­di geo­ló­gi­ai kép­ződ­mé­nyek be­csült ko­rá­val.

Má­sok vé­le­mé­nye sze­rint az elő­zők­kel el­len­tét­ben a hold fel­szí­né­nek ko­ra kö­zel van az egy mil­li­árd év­hez. A Hol­don és a Nap­rend­szer leg­na­gyobb hold­ján, a Ga­nü­mé­de­szen is van­nak olyan nagy krá­te­rek, me­lyek ko­rát 3.8 mil­li­árd év­re te­szik. De a Ga­nü­mé­de­szen sok­kal ke­ve­sebb a nagy krá­te­rek­re ra­kó­dott, a ké­sőb­bi ki­sebb be­csa­pó­dá­sok­tól szár­ma­zó kis krá­te­rek szá­ma, mint a Hol­don, ami azt je­lent­he­ti, hogy a Ju­pi­ter tá­vol­sá­gá­ban ke­vés­bé in­ten­zív a krá­ter­kép­ző­dé­si fo­lya­mat, mint a Föld-Hold rend­szer ese­té­ben. A vi­ta el­dön­té­sé­hez hoz­zá­já­rul­hat­na, ha va­la­mi­lyen ak­ti­vi­tás nyo­ma­it, pél­dá­ul ki­tö­rő gej­zí­re­ket tud­ná­nak meg­fi­gyel­ni a hold fel­szí­nén, il­let­ve so­kat vár­nak a Ga­li­leo mos­ta­ni és a Voya­ger szon­da 1979-ben ké­szült fel­vé­te­le­i­nek össze­ha­son­lí­tá­sá­ból, ami alap­ján a fel­szí­ni alak­za­tok vál­to­zá­sa­it le­het­ne nyo­mon kö­vet­ni.

Az Eu­ró­pa az egyik leg­kü­lö­nö­sebb égi­test a Nap­rend­szer­ben. A fel­szí­nét bo­rí­tó jég­ké­reg alatt va­ló­szí­nű­leg ha­tal­mas óce­á­nok van­nak, ta­lán még a föl­di­nél is na­gyobb mennyi­sé­gű víz­zel. De mi­nél töb­bet tu­dunk meg ró­la, an­nál több új kér­dést vet fel. Az Eu­ró­pa egy­elő­re őr­zi tit­kát.

Iro­da­lom­jegy­zék

A té­má­val kap­cso­lat­ban, az ered­mé­nyek új­don­sá­ga mi­att, In­ter­ne­tes for­rá­sok - el­ső­sor­ban a NA­SA és a Jet Pro­pul­si­on La­bo­ra­to­ry (JPL) - web-ol­da­lai tar­tal­maz­nak to­váb­bi in­for­má­ci­ó­kat, de ajánl­ha­tók az Ast­ro­nomy és a Sky and Te­lesc­ope ma­ga­zi­nok kö­zel­múlt­be­li pél­dá­nyai is.

Meg­jegy­zés: A cikk 2000-ben ké­szült az 1999-es tel­jes nap­fo­gyat­ko­zás tisz­te­le­té­re ki­adott Em­ber és ég (Pa­uz-Wes­ter­mann Ki­adó, Cell­dö­mölk, 1999) ta­nul­mány­kö­tet foly­ta­tá­sá­ba, az Em­ber és víz kö­tet­be, ami saj­nos anya­gi okok mi­att vé­gül nem je­lent meg, ezért a cik­ket gya­kor­la­ti­lag vál­toz­ta­tás, az eset­le­ges újabb ered­mé­nyek­kel va­ló ki­egé­szí­tés nél­kül köz­zé­tesszük itt. (Dr. Ko­vács Jó­zsef)

---

© 2002-2025 EL­TE GAO MKK ♦ ☎ +36 30/682-3983 ♦ obs@​gothard.​hu ♦ www.​fac​eboo​k.​com/​eltegao ♦ Ol­dal­tér­kép ♦ Imp­resszum