A Csillagászat Nemzetközi Éve 2009 - Évfordulók

2009-ben a távcső első csillagászati alkalmazásának 400 éves évfordulóján túl több - szintén jeles - csillagászati és űrkutatási eseménynek, illetve két magyar csillagász, Gothard Jenő és Kulin György halálának is kerek évfordulója van.

Kepler "Astronomia nova" c. munkája megjelenésének 400. évfordulója
Hell Miksa Vénusz-átvonulás expedíciójának 240. évfordulója
Gauss "Theoria motus corporum coelestium ..." c. munkája megjelenésének 200. évfordulója
Gothard Jenő halálának 100. évfordulója
Eddington napfogyatkozás expedíciójának 90. évfordulója
Hubble cikke megjelenésének 80. évfordulója
A Luna-2 szonda holdbacsapódásának 50. évfordulója
Az első holdraszállás 40. évfordulója
Kulin György halálának 20. évfordulója
A Galileo-szonda indulásának 20. évfordulója
A teljes napfogyatkozás 10. évfordulója
További évfordulók

Kepler "Astronomia nova" c. munkája megjelenésének 400. évfordulója

400 évvel ezelőtt, 1609-ben jelent meg Johannes Kepler "Astronomia nova" (Új csillagászat) c. munkája, melyben közzétette a Naprendszer bolygóinak mozgására vonatkozó eredményeit, a róla elnevezett törvények közül az első kettőt. A 650 oldalas, 5 fő részből, ezen belül pedig 60 fejezetből álló mű 1607-ben készült el, II. Rudolf császárnak ajánlott előszava pedig 1609. áprilisában kelt.

Keplert 1601-ben Tycho Brahe hívta Prágába és megbízta fiatal csillagászt a Mars mozgásának tanulmányozásával. A bolygó égi pozícióit Brahe már régóta mérte, így váratlan halálával Kepler hozzájutott a hosszú időtartamot átfogó, minden korábbinál pontosabb mérésekhez. Az adatok elemzésével Kepler két következtetésre jutott. Egyrészt a bolygók Nap körüli pályái - a kétezer éven át érvényes elképzeléssel ellentétben - nem kör, hanem ellipszis alakúak, melyek egyik fókuszában a Nap található. Másrészt a bolygók pályájukon nem mozognak egyenletesen, hanem keringésük szögsebessége naptávolságuk függvényében változik, a Nap közelében gyorsabban, távolabb lassabban mozognak.

Kepler felismerésének óriási jelentősége, hogy általa végleg szakított a ptolemaioszi, de még a kopernikuszi rendszert is uraló, s azokat végletesen elbonyolító tökéletes körmozgás képzetével. Ennek helyébe a kúpszelet alakú pályákon végbemenő keringést helyezte, utat nyitva ezzel a naprendszerbeli mozgások kinematikai leírásán túlmutató dinamikai összefüggések feltárása felé. A harmadik törvényt is tartalmazó munkája, a "Harmonices mundi" tíz évvel később, 1619-ben látott napvilágot.

A munka digitalizált változata itt tekinthető meg.

Hell Miksa Vénusz-átvonulás expedíciójának 240. évfordulója

240 évvel ezelőtt, 1769. június 2-án észlelte Hell Miksa és segítője, Sajnovics János a Vénusz Nap előtti átvonulását az északi sarkkörön túl található Vardø szigetéről. A megfigyelésekből csillagunk parallaxisára, s ezen keresztül a Nap-Föld távolságra a jelenleg elfogadotthoz nagyon közeli értékeket származtattak.

Az átvonulás megfigyeléséhez az észlelőknek az esemény időpontjában természetesen olyan helyen kellett tartózkodni, ahol a Nap akkor a látóhatár felett volt. Mivel az átvonulás június 2-ról 3-ra virradó éjszaka következett be, ezért megfigyelése Európából csak a sarkkörtől északra volt lehetséges. A Hawaii-szigetekre James Cook kapitány vezetésével indult expedíció.

Hell Miksát VII. Keresztély dán és norvég király kérte fel a feladatra, hogy a legészakibb lakott ponton végezze el a szükséges megfigyeléseket. Sajnovics leírásából ismert, hogy a terv a rossz időjárás miatt majdnem kudarcba fulladt, de végül is sikerült a Vénusz és a Nap korongjának külső és belső érintkezéseit észlelni. A többi, a Skandináv-félsziget északi csúcsára indított expedíció sajnos nem járt sikerrel.

A vardøi, valamint a Hawaii-n és két, Észak-Amerikában végzett megfigyelés alapján aztán Hell a Nap parallaxisára 8,7 ívmásodpercet kapott, amiből a Föld pályájának fél nagytengelyére 151 millió km adódik. A valóságoshoz nagyon közel álló értékeket kortársai közül sokan vitatták, az utókor azonban igazolta Hell számításainak helyességét.

Hell Miksa az eredményeket az 1770-ben megjelent "Observatio transitus Veneris ante discum Solis, die 3 Junii Anno 1769. Wardoëhusii." c. munkájában tette közzé. A kötet digitalizált változata PDF formátumban innen tölthető le.

Gauss "Theoria motus corporum coelestium ..." c. munkája megjelenésének 200. évfordulója

200 évvel ezelőtt, 1809-ben jelent meg Karl Friedrich Gauss munkája, melyben a matematikusok fejeledelme az égitestek pályaszámításával kapcsolatos forradalmian új módszerének leírását adja.

1801. január 1-jén Guiseppe Piazzi, a palermói obszervatórium igazgatója egy addig ismeretlen égitestet pillantott meg a Bika csillagképben. Felfedezését azonban valamiért hetekig titokban tartotta a többi csillagász előtt, mígnem 1801. február elején betegsége és a rossz időjárás miatt maga is szem elől tévesztette az égitestet. Ekkora azonban egy levélváltás nyomán már híre ment a dolognak, s mások is elkezdték keresni az objektumot, de utolsó helyzete alapján a Nap miatt megfigyelésre egyre kedvezőtlenebb helyzetbe került, így nem jártak eredménnyel. A csillagászok rendelkezésére csak Piazzi mindössze 14 éjszakát átfogó pozíciómérései álltak, melyeket még január 24-én küldött el a már említett levélben Johann Bode számára.

Ezen adatok kerültek a fiatal Gauss kezébe, aki 1801. szeptemberében kifejlesztett egy olyan pályaszámítási módszert, melynek alkalmazásához mindössze néhány (alapesetben három) pozícióadat szükséges, és nem kíván semmiféle előzetes feltevést a pálya paramétereire. A Piazzi-féle pozícióadatok alapján az új módszerrel meghatározott pályaelemekből kiszámított efemeriszek olyan jók lettek, hogy először 1801. december 7-én, majd egy hosszabb felhős időszak után 1801. december 31-én Franz Xaver von Zach a Gauss által előrejelzett pozíciókhoz igen közel újra megtalálta az elveszett objektumot. Minden kétség eloszlott, amikor két nappal később ugyanez Olbersnek is sikerült Brémában. A pálya fél nagytengelye 2,77 csillagászati egységnek adódott, ami alapján úgy gondolták, hogy a Ceres névre elkeresztelt objektum a Mars és a Jupiter között keringő bolygó.

Ezt az elképzelést az ún. Titius-Bode szabályba vetett hit is erősítette a kor csillagászaiban, ami pont ebben a távolságban jósolt bolygót. Néhány éven belül azonban még további három, hasonló pályamérettel rendelkező objektumot fedeztel fel (Pallas, Juno és Vesta). Ma már tudjuk, hogy ezek az égitestek a Mars és a Jupiter közötti aszteroidaövezet legnagyobb tagjai. A Ceres akkora, hogy 2006 óta nem is a kisbolygók, hanem többek között a Plutoval együtt egy új osztály, a törpebolygók közé sorolják.

A munka digitalizált változata PDF formátumban innen tölthető le.

Gothard Jenő halálának 100. évfordulója

100 évvel ezelőtt, 1909. május 29-én, mindössze 52 esztendős korában hunyt el Gothard Jenő, a XIX. század vége magyar csillagászatának egyik meghatározó alakja.

A bécsi Politechnische Hochschule-n gépészmérnöki diplomát szerzett földbirtokos fiatalember Konkoly Thege Miklós hatására kezdett el csillagászattal foglalkozni, s a Szombathely melletti Herényben lévő, laboratóriumokkal jól felszerelt kastélyában obszervatóriumot rendezett be, ahol az első észlelés 1881. október 20-án történt meg.

Gothard már az alapításkor az emissziós ködök és az üstökösök spektrumának vizsgálatát tűzte ki célul. Több üstökös színképében kimutatta szénhidrogének jelenlétét. A β Lyrae spektrumának tanulmányozása során észrevette a hidrogén és a hélium vonalainak periodikus megjelenését és eltűnését, de ezen felfedezése csak jóval később, a megfelelő asztrofizikai ismeretek birtokában vált értelmezhetővé. Az 1892-ben kitört Nova Aurigae színképeinek vizsgálata során alapvető összefüggést tárt fel a nóvák és a planetáris ködök közötti kapcsolatról, kimutatta, hogy a nóva spektruma gyakorlatilag megegyezik a bolygószerű köd színképével.

1885-től Gothard csaknem teljesen felhagyott a vizuális észleléssel és áttért a fotografikus megfigyelésekre. Ő volt az első, aki szabad szemmel nem látható üstökösről felvételt készített, 1885-ben lefényképezte az Androméda-ködben feltűnt szupernóvát, s az ő nevéhez fűződik a Lyra gyűrűs-köd központi csillagának fotografikus úton történő első detektálása is 1886 őszén.

Jelentős a csillagászati műszerépítő tevékenysége is. A kor több neves európai intézete (Heidelberg, Potsdam, Brüsszel) számára készített eszközöket. Eredményei elismeréseként tagjai közé választotta a Royal Astronomical Society, az Astronomische Gesellschaft és a Magyar Tudományos Akadémia is.

1894/95-ben Gothard közvetlen közreműködésével épült meg az első magyar vízerőmű a Rába folyón, Ikerváron, s az itt termelt villamos energia hasznosítására létrejött társaság első műszaki igazgatója lett. Közben kísérleteket folytatott a röntgensugárzás tulajdonságainak megismerésére is. A következő tíz esztendőben az új feladatok háttérbe szorították csillagászati tevékenységét, melyhez aztán betegsége és korán bekövetkezett halála miatt már nem is tudott visszatérni.

Gothard Jenő munkásságának részletes bemutatása itt érhető el.

Eddington napfogyatkozás expedíciójának 90. évfordulója

Arthur Stanley Eddington az 1919. május 29-i napfogyatkozás közben készített felvételek alapján végezte el azokat a méréseket, melyek eredményeként kimutatta a vizsgált csillagok fényének a Nap gravitációs terében történő elhajlását. A munkát Einstein három évvel korábban publikált általános relativitáselmélete első kísérleti bizonyítékaként szokás emlegetni.

Eddington 1919. januárjában és februárjában, mikor a Nap még messze járt az adott égi területtől, Oxfordból mérte azoknak a csillagoknak a pozícióit, melyek környezetében a Nap a fogyatkozás alatt tartózkodni fog. Az elv az volt, hogy ugyanezen objektumok helyzetét méri akkor is, amikor a Nap mellett fognak látszódni, s a pozíciókban adódó különbségek - leszámítva a Newton-féle gravitációs törvény által is magyarázható részt - a Nap gravitációs tere által okozott fényelhajlásra fognak utalni.

A fogyatkozás sávja Dél-Amerika Egyenlítőtől délre eső területein, az Atlanti-óceán középső részén, és Afrika szintén az Egyenlítőtől délre eső részein haladt. Az esetleges rossz időjárási viszonyok miatt Eddington óvatosságból két expedíciót is szervezett. Az egyik a brazíliai Sobralba utazott, míg ő és munkatársai a kameruni partok előtt fekvő Príncipe szigetéről észlelték a fogyatkozást. Szerencsére mindkét helyszínen tiszta volt az idő a totalitás öt perce alatt, így mindegyik csapat több felvételt tudott készíteni az eltakart napkorong körüli területekről, melyeken jól látszottak a korábban kimért csillagok. Hazatérve Eddington kimérte a felvételeken a csillagok pozícióit, s összehasonlította azokat a januári-februári mérésekkel. A kapott 1,75 ívmásodperces eltérés igazolta az einsteini elmélet jóslatát. Eddington cikke a Philosophical Transactions of the Royal Scoiety c. folyóiratban jelent meg, de foglalkozott vele az Illustrated London News 1919. november 22-i száma is.

Meg kell azonban jegyeznünk, többen vitatták/vitatják, hogy a földi légkör zavaró hatása miatt Eddington képes lehetett-e kimérni egyáltalán a kicsiny eltérést.

Eddington eredeti cikkének digitalizált változata innen tölthető le.

Hubble cikke megjelenésének 80. évfordulója

80 évvel ezelőtt, 1929. márciusában jelent meg Edwin Hubble "A Relation between Distance and Radial Velocity among Extra-Galactic Nebulae" c. cikke (Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America, Volume 15, Issue 3, pp. 168-173), melyben felbukkant az első jelzés a Világegyetem azóta széles körben ismertté és általánosan elfogadottá vált tágulására.

Hubble - mint ahogyan a cikk címe is jelzi - néhány tucat extragalaktikus objektum (akkori megjelöléssel ködök) esetében összefüggést talált azok általa meghatározott távolsága és a színképvonalaik Doppler-eltolódása alapján származtatott radiális, azaz látóirányú sebességeik között. Megfigyeléseiből azt kapta, hogy mindegyik észlelt köd radiális sebessége pozitív, ami azt jelenti, hogy távolodnak tőlünk, ráadásul annál nagyobb sebességgel, minél messzebb vannak. A távolság és a távolodási sebesség közti arányossági tényező az ún. Hubble-állandó, ami azt mondja meg, hogy 1 millió parszekenként (Mpc) hány km/s-mal nő a távolodási sebesség. A manapság elfogadott értéke 70 km/s/Mpc körül van.

Hubble mellett mindenképpen meg kell még említenünk Vesto M. Slipher (1875-1969) és Milton L. Humason (1891-1972) nevét is. Előbbi már 1912-ben észrevette az M31 színképvonalainak vöröseltolódását, utóbbi pedig Hubble asszisztenseként végzett fáradhatatlan munkájával tett rendkívül sokat a törvény felismeréséért.

Az elmúlt egy évtized eredménye, hogy az Univerzum tágulása egy gyorsuló folyamat. A repulzív hatást az - egyelőre inkább misztikus, még senki által nem észlelt - ún. sötét energiának (dark energy) tulajdonítják, ami a jelenleg elfogadott becslések szerint a Világegyetem anyag/energia mennyiségének akár 75 százalékát is kiteheti.

Hubble eredeti cikkének digitalizált változata innen tölthető le. 2009-ben egyébként Hubble születésének 120. évfordulója is van.

A Luna-2 szonda holdbacsapódásának 50. évfordulója

50 évvel ezelőtt, 1959. szeptember 14-én az Aristides, az Archimedes és az Autolycus kráterek közelében csapódott a Hold felszínébe a Luna-2 orosz űrszonda.

Az elnevezéséből is láthatóan ez volt a második orosz űreszköz, ami a Szovjetúnió holdprogramja keretében égi kísérőnk felé indult, s az első, amelyik annak felszínébe csapódott. A Luna-1 szondának - az első ember által épített eszköznek, ami elérte a második kozmikus sebességet és képes volt elhagyni a Föld környezetét - is ez lett volna a célja, de mintegy 6 ezer kilométerrel elvétette a Holdat, és elszáguldott mellette. Fél évvel később, 33 órás repülés után a Luna-2 már sikeresen teljesítette ezt a feladatot. Érdekes, hogy mintegy 30 perccel a becsapódás után a hordozórakéta harmadik fokozata is elérte holdfelszínt. Ez nem sokkal az indulás után vált le, de követte a szondát.

A Holdig vezető útjuk során mindkét űreszköz több mérési feladatot is elvégzett. Miközben áthaladtak rajtuk, vizsgálták a Föld sugárzási övezeteinek (Van Allen-övek) tulajdonságait, a külső részeken nagyenergiájú részecskéket detektáltak. Ez az egyik legismertebb eredményük. A részecskék a napszélből származnak, ami a Napból nagysebességgel kifele mozgó plazmaáram. A töltött részecskék egy részét a Föld mágneses tere befogja. Már a Luna-1 is érzékelte az elektronfluxusban bekövetkező változásokat, melyet a Luna-2 is megerősített. Méréseik szerint a Holdnak nincs számottevő erősségű mágneses tere, s nem találtak a Van Allen-övekhez hasonló sugárzási övezeteket sem körülötte.

A sorozat harmadik tagja, a Luna-3 szonda volt az első űreszköz, ami a Holdat megkerülve 1959. október 7-én képeket készített kísérőnk Földről soha nem látható túlsó oldaláról. A mintegy 65 ezer kilométeres távolságból felvett 29 kép a túloldal körülbelül 70 százalékát fedte le. A képeket a szonda október 8-án megpróbálta a Földre sugározni, de az alacsony jelszint miatt azokat nem sikerült rögzíteni. Október 18-án, visszatérőben a Földre aztán sikerült 17 darab képet átjátszani. Minőségük mai szemmel nézve elég rossz, de mégis ezek voltak az első felvételek egy olyan világról, amit előtte emberi szem még nem láthatott. A szondával október 22-én vesztették el a kapcsolatot, az elképzelések szerint 1960 márciusában vagy áprilisában elégett a Föld légkörében, de az sem kizárt, hogy akár még évekig pályán maradhatott.

A Hold túlsó oldaláról a Luna-3 által készített fényképek például itt tekinthetők meg.

Az első holdraszállás 40. évfordulója

40 évvel ezelőtt, 1969. július 21-én lépett először ember a Hold felszínére. Neil Armstrong híres mondata szerint ez "Kis lépés egy embernek, de nagy ugrás az emberiségnek. (That's one small step for (a) man; one giant leap for mankind.)"

A John Fitzgerald Kennedy elnök által a Szputnyik 1 orosz űrszonda által okozott sokkra 1961-ben válaszként megfogalmazott ambíciózus cél megvalósítása - miszerint az Egyesült Államok még az évtized vége előtt embert küld a Holdra - Neil Armstrong, Edwin Aldrin és Michael Collins űrhajósokra várt. Az őket szállító Apollo 11 űrhajó 1969. július 16-án emelkedett a magasba a floridai Cape Canaveral űrközpontból. Három napos utazás után a Hold körüli pályára álltak, majd július 20-án 17:44 világidőkor az Armstrongot és Aldrint szállító Eagle nevű holdkomp levált a Columbia parancsnoki modulról, majd néhány keringés és ereszkedés után a Nyugalom tengerében 20:17 világidőkor leszállt kísérőnk felszínére. Armstrong, azóta szintén szállóigévé vált jelentése a központnak: "Houston, Tranquility Base here. The Eagle has landed". (Houston, itt a Nyugalom tengere bázis. A Sas leszállt.)

Hat óra elteltével a két asztronauta kiszállt a holdkompból és a felszínre lépett. Ekkor hangzott el a - nyilván előre megkomponált - híres mondat, melyet a rádióforgalmazás felvétele szerint azonban Armstrong kissé elrontott, a "man" elől kihagyta az "a" szócskát. Ezt később maga Armstrong is elismerte. A két és fél órás holdséta alatt holdkőzeteket gyűjtöttek, fényképeket készítettek, kitűzték az amerikai lobogót és leleplezték a holdkomp lábára szerelt emléktáblát, melyen Richard Nixon amerikai elnök és az asztronauták aláírása felett ez szerepelt: "Here men from the planet Earth first set foot upon the Moon. July 1969 A.D. We came in peace for all mankind." (Itt tette a Holdon első lépéseit az ember a Föld bolygóról. Békével jöttünk az emberiség nevében.)

A holdséta után elfoglalták helyüket a holdkomp felszálló moduljában, s csatlakoztak a Hold körül keringő parancsnoki egységhez, ahol Collins várta őket. Nyolc nappal és három órával az indulás után nem messze Hawaii-tól a Csendes-óceánban landoltak.

Az Apollo 11 küldetéssel kapcsolatos anyagok tölthetők le a NASA által a holdraszállás 30. és 35., illetve az Apollo program indulásának 40. évfordulójára összeállított oldalakról.

Kulin György halálának 20. évfordulója

20 évvel ezelőtt, 1989. április 22-én hunyt el Kulin György csillagász, számos kisbolygó és egy üstökös felfedezője, a csillagászat fáradhatatlan népszerűsítője, akit túlzás nélkül tekinthetünk a magyar amatőrcsillagászati mozgalom atyjának.

Többek között a Magyar Csillagászati Egyesület (MCSE), majd ennek megszüntetése után a Csillagászat Baráti Köre (CSBK) alapítója, a budapesti Uránia Bemutató Csillagvizsgáló és a Csillagok Világa folyóirat létrehozója.

Az MCSE első elnöke (1946-1949); a CSBK ügyintéző elnöke (1964-1968), majd elnöke (1968-1976) és végül örökös, tiszteletbeli elnöke (1976-1989); az Uránia igazgatója (1947-1949, 1954-1975); a Magyar Asztronautikai Társaság jogelőd szervezetének, a TIT Asztronautikai Bizottságának első elnöke (1956-1959).

Példaképének a világformáló Galileit és a francia csillagászatnépszerűsítő Flammariont tartotta, s arra törekedett, hogy mindenkinek megadja a Galilei-élményt: "Az iskolából kikerülő minden fiatal legalább annyit lásson a távcsövön át az égboltból, amennyit Galilei látott."

A szellemi munkán kívül sok ezer távcsőtükröt csiszolt, valószínűleg ebben világrekorder lenne. Másokat is tanított a távcsőtükör-csiszolásra, próbált olcsón optikákat szerezni, hogy házilag is sok ember készíthessen távcsövet. Nevét az égbolton az általa felfedezett 3019 Kulin kisbolygó és a Whipple-Bernasconi-Kulin (1942a) üstökös viseli.

A Magyar Csillagászati Egyesület Kulin György emlékoldala.

A Galileo-szonda indulásának 20. évfordulója

20 évvel ezelőtt, 1989. október 18-án indította útjára az Atlantis űrrepülőgép a Galileo űrszondát, hogy 2,3 milliárd km megtétele után hat év múlva megérkezzen a Jupiterhez.

Az indítást több évvel elhalasztották a Challenger űrrepülőgép 1986-os katasztrófája miatt. A küldetésben végrehajtott változtatások miatt a korábban tervezettnél gyengébb hajtóművekkel indult el hosszú útjára, ezért a szükséges sebesség megszerzéséhez három ún. gravitációs hintamanővert is végrehajtott, egyet a Vénusznál, kettőt pedig a Földnél.

A Galileo 1991. október 29-én megközelítette a 951 Gaspra jelű kisbolygót, 1993. augusztus 28-án pedig a 243 Ida jelűt. A 951 Gaspra megközelítése volt az első elrepülés egy aszteroida közelében. A 243 Ida körül a felvételeken egy kis holdat is felfedeztek fel, a Dactylt. 1994. júliusában a Galileo 240 millió km távolságból figyelte a Shoemaker-Levy 9 üstökös darabjainak becsapódását a Jupiterbe.

A megérkezés előtt, 1995. július 13-án leválasztották róla a magával vitt légköri szondát és az a becsapódásig egyedül folytatta útját. A Jupitert öt hónapos repülés után érte el, s fékezés nélkül hatolt annak légkörébe, miközben adatokat közvetített a Földre. A fő, keringő egység 1995. december 7-én érkezett meg a Jupiterhez. Méréseit, a bolygó több holdját is megközelítve, 2003. szeptember 21-ig folytatta, amikor a küldetést befejezve a szondát belevezették a Jupiter atmoszférájába, ahol a súrlódás miatt elégett. Ezzel a manőverrel elkerülték azt, hogy az egység esetleg valamelyik holdra zuhanjon és a Földről származó, a hosszú űrutazás viszontagságait netán átvészelt baktériumokkal beszennyezze azt.

A Galileo volt az első ember alkotta űreszköz, ami megközelített egy kisbolygót. A Jupiter első műholdja lett és magával vitte az első légöri szondát, ami leereszkedett a gázbolygó atmoszférájába.

A Galileo szondáról minden információ megtalálható a küldetés honlapján.

A teljes napfogyatkozás 10. évfordulója

1999. augusztus 11-én mintegy 110 km átmérőjű árnyékfolt száguldott végig Európán. Az Észak-Amerika keleti partjától Indiáig húzódó keskeny sávban futó holdárnyék Le Havre-nál érte el a francia partokat és óránként 2500 km-es sebességgel söpört végig kontinensünkön. A két percet alig meghaladó déli sötétség Strasbourg, Stuttgart és München nyugati nagyvárosok után a Szombathely-Tihany-Szeged vonalon suhant át hazánkon.

Évszázadok is eltelhetnek, amíg a Föld egy adott pontjáról ismét teljes napfogyatkozásban gyönyörködhetnek az emberek. Magyarországon ezt megelőzően legutóbb 1842-ben volt látható, legközelebb pedig 2081-ben lesz ismét megfigyelhető.

A csodálatos égi jelenség tiszteletére a Gothard Obszervatórium mintegy félszáz résztvevővel háromnapos nemzetközi konferenciát szervezett The Sun and Sun-like stars címmel. Az előadók és a kutatók a világ számos országából érkeztek, és két napon keresztül a Nappal és a Naphoz hasonló csillagokkal kapcsolatos új eredményeket vitatták meg, a harmadik napon pedig a napfogyatkozás alkalmából szervezett eseményeken vettek részt.

A fogyatkozást a Gothard Obszervatóriumból több száz résztvevő követte nyomon, köztük a diplomáciai testületek Magyarországra akkreditált számos képviselője, nagykövetekkel az élükön. A Duna Televízió a Gothard Obszervatóriumból adott egész napos közvetítést, melynek köszönhetően szerte a világon milliónyi magyar követhette élőben az eseményeket.

A fogyatkozás totalitási részéről készült (animált) felvétel (hossza 4m23s) kétfajta MPEG, illetve Flash videó formátumban innen tölthető le.

További évfordulók

• 1629. április 14-én született Christian Huygens, aki az optika területén kifejtett munkássága mellett először írta le a Szaturnusz gyűrűit, s fedezte fel annak legfényesebb holdját.

• 1719. december 31-én hunyt el John Flamsteed, akinek nevéhez többek között az első komoly csillagkatalógus létrehozása fűződik.

• 1729. január 2-án született Johann Daniel Titius, akinek nevét leginkább a bolygók Naptól mért középtávolságait megadó Titius-Bode szabályról ismerhetjük.

• 1749. március 28-án született Pierre Simon Laplace, akinek nevéhez számos jelentős, például a Naprendszer keletkezésére, illetve stabilitására vonatkozó elmélet kötődik, de ő volt az égi mechanika első nagy rendszerezője is.

• 1789. október 25-én született Samuel Heinrich Schwabe, aki elsőként észlelte rendszeresen a napfoltokat.

• 1799. március 22-én született Friedrich Argelander, aki 1852 és 1862 között összeállította a háromszázezernél is több csillag fényességadatait tartalmazó Bonner Durchmusterung katalógust.

• 1819. május 5-én született John Coach Adams, aki az Uránusz mozgásában mutatkozó perturbációk alapján Leverrier-től függetlenül előrejelezte az 1846-ban Galle által fel is fedezett Neptunusz helyzetét.

• 1819. május 7-én született Otto Wilhelm Struve, aki több expedíciót szervezett a Föld alakjának és méretének meghatározásához szükséges mérések elvégzésére, tisztázta, hogy a napkitörések a Napon lejátszódó folyamatok, illetve az elsők között mérte a csillagok parallaxisát.

• 1819. szeptember 19-én született Jean Bernard Leon Foucault, aki híres ingakísérletével először bizonyította a Föld forgását, de szerepe volt a fénysebesség értékének pontosításában és az első napfotó készítésében is.

• 1819. szeptember 23-án született Armand Fizeau, aki leginkább szintén a fénysebesség mérésével kapcsolatos eredményeiről ismert.

• 1829. március 23-án született Norman Robert Pogson, akinek a csillagok fényességének jellemzésére szolgáló magnitúdóskála mai definícióját köszönhetjük.

• 1869. április 11-én született Harkányi Béla, aki előbb Konkoly-Thege Miklós mellett az ógyallai obszervatóriumban dolgozott, majd a Budapesti Tudományegyetem magántanáraként az asztrofizika területén ért el említésre méltó eredményeket.

• 1879. március 14-én született Albert Einstein, akinek nevéhez a nagyközönség leginkább a relativitás speciális és általános elméletének megalkotását köti, de jelentős szerepe volt a XX. század másik nagyhatású fizikai elmélete, a kvantummechanika magalapozásában is.

• 1899. augusztus 16-án hunyt el Robert Wilhelm Bunsen, aki Gustav Kirchhoff mellett nagy szerepet játszott a színképelemzés alapjainak megteremtésében, s így az asztrofizika kialakulásában.

• 1909. július 11-én hunyt el Simon Newcomb, akinek a Nap, a Hold és a nagybolygók mozgásával kapcsolatos eredményei és táblázatai a legismertebbek.

• 1919. február 3-án hunyt el Edward Charles Pickering, aki a Harvard Obszervatórium igazgatójaként hölgy asszisztenseivel (például Annie Jump Cannon és Henrietta Swan Leavitt) sok millió fotometriai mérésre alapozva létrehozta a HD (Henry Draper) katalógust, illetve több százezer objektívprizmás spektrum alapján megalkotta a csillagok színképeinek Harvard-féle osztályozását.

• 1929. február 28-án született Izsák G. Imre, az égi mechanika fiatalon elhunyt kiváló művelője, aki a mesterséges holdak mozgása alapján meghatározta a Föld pontos alakját.

• 1969. november 8-án hunyt el Vesto Melvin Slipher, aki spektroszkópiai úton elsőként határozta meg spirálködök (óriási) radiális sebességét, felismerte és mérte ezen objektumok rotációját, bizonyította a csillagközi gáz és por létezését, az arizonai Lowell Obszervatórium igazgatójaként pedig felügyelte azokat a kutatásokat, melyek a Pluto felfedezéséhez vezettek.

---

© 2002-2024 ELTE GAO MKK ♦ ☎ +36 94/522-870 ♦ obs@gothard.hu ♦ www.facebook.com/eltegao ♦ Oldaltérkép ♦ Impresszum